Belső gyermek a családállításban

 

A belső gyermekünknek egybe kell forrnia a benső szeretetteljes felnőttel, csak így tudunk igazán kiteljesedni és harmonikusan élni. A családállítás módszere igazán alkalmas belső gyermek „gyógyítására”, mivel nagyon sok családállításban kulcsfontosságú szereplőként jelenik meg belső gyermekünk. Sokszor a felállított szereplők valamelyike „változik” azzá a morfogenetikus mezőben.

Miért is mutatkozik meg a családállítási mezőben?

Azért mutatja meg magát mert Ő az aki nem érzi jól magát, Ő az aki figyelemre vágyik, Ő az aki sértett, aki dühös, aki magányos, aki nélkül nem lehetünk kiegyensúlyozott felnőttek. Megmutatkozik a családállítási mezőben abban a reményben, hogy végre megmutathatja fájdalmait és újra foglalkozunk vele.

Belső gyermekünk lelke lényünk ösztönös része, őrzi gyermekkorunk érzéseit, emlékeit, tapasztalatait. Tulajdonképpen két arcát mutathatja, amikor a felnőttlélek szereti és amikor a felnőttlélek nem szereti, csak minduntalan bírálja, elhanyagolja.

Mit csinál a rideg felnőttlélek?

A szeretetlen felnőttlélek, aki a szülőktől és a társadalomból magába szívta a  szabályokat, folyamatosan kontroll alatt tartja a benső gyermeket és hangoztatja igazát:

• Ne érezz és főleg ne beszélj az érzéseidről!
• Ne gondolkozz, ne találj ki dolgokat, ne hozz döntéseket! Nem is tudod mit akarsz, és mi lenne a legjobb nekem!
• Ne figyelj, ne láss, és ne akarj megoldani bármit! jobb, ha úgy csinálsz mintha itt sem lennének azok!
• Viselkedj jól, tökéletesen és mindig légy erős!
• Ne add önmagad hisz nem vagy elég jó!
• Ne légy önző, és főleg nem az első, meg se mondd mit akarsz, mire lenne szükséged!
• Ne mondj nemet, felelj meg másoknak, és ne jelölj ki határokat!
• Figyelj másokra, viseld a gondjukat , és ne sértsd meg érzéseiket!
• Ne bosszants fel másokat!
• Légy komoly, ne szórakozz, ne élvezd az életet!
• Ne bízz senkiben, se önmagadban, se felsőbb hatalomban, egyáltalán az életben!
• Ne légy nyitott és egyenes, se közvetlen és őszinte! „Színlelj, köntörfalazz, utalgass, manipulálj, vedd rá az embereket, hogy szót emeljenek érted, találd ki, hogy mire van szükségük, és várd el tőlük, hogy ők is kitalálják, hogy te mit szeretnél!”
• Ne engedj túl közel magadhoz senkit! (nem biztonságos)
• Ne zavard meg a megszokottat azzal, hogy fejlődsz és változol!
• Jól kell kinézned mindig, mindegy hogy miként érzel vagy mit csinálsz éppen!

Amikor a felnőttlélek szereti a gyermeklelket

Mivel a felnőttlélek tudja valóra váltani a gyermeklélek vágyait és érzéseit, fontos hogy figyeljenek egymásra. Vagyis a bennünk lévő felnőtt hallja meg a belső gyermekünk hangját. Amikor a felnőttlélek szereti a gyermeklelket, akkor se nem szigorú, se nem engedékeny vele. Mivel a felnőttlélek tudja hogy a belső gyermek érzelmei nem véletlenszerűek, hanem a múlt tapasztalataiból származnak, mindig megmondja a gyermeknek az igazat.

A teljes én kibontakozik

Ez az őszinteség az amit, ha magunkkal alkalmazunk ki tud gyógyítani minket a rögeszmékből a rossz tapasztalatokból leszűrt sztereotípiákból. Ez azért is fontos, mert a belső elhagyatottságból és a belső gyermekünk érzéseire adott „nem valós” válaszainkból eredő félelem kihat az egész életünkre. Úgy mutatkozik meg, hogy a félelem kivetül másokra és türelmetlenségben, agresszióban, támadásban keres utat magának.

Mikor a teljes én kibontakozik békében vagyunk, szeretetet érzünk, erősek és energikusak vagyunk. A teljes én ha kibontakozik, nem ítélkezik, nem fél, nem aggódik, nem tagad, hanem mindig az adott pillanatra reagál.

 

A belső gyermek elvesztésének folyamata

Amikor a belső gyermekünk megismerése helyett védekezésbe menekülünk, tulajdonképpen egóból „élünk”, reagálunk.  Az egót úgymond kialakítjuk magunknak abban a reményben, hogy az majd megvéd minket minden rossz érzéstől. A belső gyermek elvesztésének folyamata egy hosszú folyamat, ami nem egyik pillanatról alakul ki a másikra.

Kisgyermekként mikor elutasítottak minket lépten-nyomon, erre belső elutasítással reagáltunk, ezzel elszakadva belső gyermekünktől. Ez nagyon korán elkezdődik már. A legtöbb ember leválik önmagáról már kiskorában és elmagányosítja önmagát. Viselkedésének ilyenkor leginkább a racionális része „üzemel” és alig vesz tudomást bármilyen érzelméről egy – egy élethelyzetben.

Ha a szétválást, elszakadást vizsgáljuk, rájöhetünk, hogy már születésünk után elválasztanak minket édesanyánktól. Csecsemőként a kiságyba, később járókába, majd bölcsődébe, és óvodába kerülünk. Ez a leválás kisgyermekkorban is folytatódik, amikor egyedül nézünk szembe a nagyvilággal a suliban, nem is beszélve arról ha ilyen korunkban elveszítjük valamelyik szeretett dédszülőnket, nagyszülőnket.

Maga az elutasítás bennünk attól is fokozódik, amikor szüleinktől nem elfogadást, elismerést hanem elutasítást és hibáink minduntalan hangoztatását kapjuk.

Ennek a folyamatnak a külvilág által megerősített eredménye az lesz, hogy eldöntjük magunkban: alkalmatlanok, rosszak, elfogadhatatlanok vagyunk. Azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, elég szerethetők.

Az elhagyatottság fájdalmával egy ponton már nem tudunk megküzdeni és ekkor leválasztjuk magunkról belső gyermekünket. Folyamatosan ahogy felnövünk egyre magányosabbak leszünk a külső elhagyatottságérzés miatt, míg a távolság egyre nagyobbá válik a felnőtt és a gyermeklelkünk között. Legnagyobb figyelemfelkeltőnk ebben a folyamatban, a testünk, mivel a test válasza az egónk tévhiteire a betegség.

 

Mit tehetünk magunkért?

A hétköznapi életben már akkor is sokat tehetünk magunkért, ha odafigyelünk a „belső hangunkra”, belső gyermekünkre. Ilyenkor csak tegyük fel magunknak a legfontosabb kérdéseket:

• Mi bánt most valójában?
• Mit érzel?
• Mit szeretnél, mire van most szükséged?

Ha pedig igazi belső munkára vágyunk, bátran járjunk el integrál családállításra, ami egy igazán hatékony módszer arra, hogy belső gyermekünket felfedezzük, megértsük és meggyógyítsuk teljes Énünk nagy örömére.

 

Magamat is idézhetném az alábbi gondolatokban:

„Akkor állt be a változás, amikor megértettem: a tanulás szándéka azt jelenti, hogy gyermeklelkünkkel és gyermeklelkünktől tanulunk és felelősséget vállalunk benső gyermekünk minden érzéséért. Tanulhatunk a külvilágból, a külvilágról, embertársainktól, de amíg nem akarjuk megismerni a bennünk élő gyermeket, addig nem is tanulhatunk tőle, nem gyógyulhatunk ki benső elszigeteltségünkből, és nem válhatunk harmonikus személyiséggé.” *

*Forrás: Erika J.Chopic – Margaret Paul: A gyógyító gyermeki én

Írta és szerkesztette: Takács Viktória